Elcsángált a Kelekótya

Elcsángáltunk. Hál’istennek. Jó messzire. No nem annyira földrajzi értelemben, hanem inkább a kárpátmedencei összmagyarság (nevezzük csak nevén: nemzet) szellemi-kulturális-történelmi-társadalmi koordinátái szerint messze, a végvidékeken is túlra. Az erdővidéki tömbmagyar léttől igencsak távoleső vidékre, a moldvai csángókhoz nyílt alkalma a Kelekótya együttesnek eljutni, vinni valamit, és hozni is valamit ugyanakkor.
Egy több állomásos turnét terveztek és szerveztek Hegyeli Attila és Farkas-Ferencz Endre, a magyar oktatási program vezetőinek segítségével, adván ehhez jó nevét és jogi személyiségét a baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, anyagi forrást pályázat útján a Kovászna Megyei Tanács.

 

 

Babits jut eszünkbe, ő a fogarasi tanárkodásának élményeiről számot adva mondja: „Itt voltam a világ végén. Túlnan már a Balkán kezdődött, az idegenség. Sőt, ez is már egy kicsit Balkán volt (…) Már Balkán, de egyúttal még Erdély…” Ha Babitsnak a végekre eső, de még Erdélynek mondható Fogaras jelentette a világ végét, a moldvai csángólét a világ (a nemzet világának) végén is túlnan vetett lét.
Magyarfalu, Csíkfalu, Diószén …
Olyan nevek, amelyek bárkinek magyarul, „erdélyiül” hangozhatnak, hangulatuk, kisugárzó erejük, aurájuk van. Ha pedig a végvidékeken túlra vetettség tényét is meglátjuk (elbóklásztak, elcsángáltak e nevek, helyek és névadóik), az Arini, Ciucani, Gioseni nevek kontextusában még értékesebbé válnak, kell válniuk ezeknek.
Az is sokak számára, magyar oktatóként sokan és sokfélék megfordultak Csángóföldön (igaz, kevesen vannak, akik az elejétől fogva benne vannak, a magyarul oktatás tíz évét konstans exódus jellemezte), és egyre több emberre is szükség van – régire, újra, ahogy az MCSMSZ honlapja is hirdeti.
Ami meg magát a „célcsoportot” illeti, nos hát sokuk számára értéket jelent mindaz, ami csángómagyar jelleg, így a magyar nyelv mentése is. Mérlegeltek, döntöttek, állást foglaltak, és küldik gyerekeiket iskolába, magyar iskolába. Ma már az állami oktatás keretén belül is, na de azon kívül is.
Ami meg a magát a „célcsoportot” illeti, nos hát sokuk számára nem jelent értéket mindaz, ami a csángómagyar jelleg, így a magyar nyelv mentése sem. Mérlegeltek, döntöttek, állást foglaltak, és nem küldik gyerekeiket iskolába, magyar iskolába. Ma már az állami oktatás keretén belül se, na de azon kívül se.

 

Nos, ez utóbbit észlelendő, kicsit közelebb kell hajolni ehhez a távolról olyan egységesen-kerekdeden archaikus-egzotikus – egységes világképet mutató csángóvilághoz, hogy láthatóvá váljék, hogy bizony itt nem falumúzeumosdi folyik úgymond, ahol szépen konzerválunk, az értékeket dobozoljuk, a népviseletes bábukat életképbe merevítjük, majd a következő szezonban újabb pózt találunk nekik valamilyen taxonómia és persze a látogatók preferenciái alapján, hanem itt kemény, kőkemény munka vagyon. A problémák sokak és sokfélék. Sokszor már bajok. Ahogy Attila is vázolta nekünk - és amitől egy szkeptikus számára szélmalomharc jelleget, és amitől egy nemzetféltő számára meg még ideál-jelleget kap ez az egész: a moldvai csángómagyarok „lelkének mentése”- a magyarság, a nyelv és identitás fakult töredékeinek mentését a csángók nem kis hányada divatjamúltnak, értelmetlennek, sőt a modern élethez való felzárkózás botlasztójaként ítélik meg.
Hát nem sziszüphoszi ez? (És mégis csináljátok! Mi ez, ha nem eszmeiség?)
A Sziszüphosz-analógia annyiban sántít, hogy aki ott van mint oktató, nem büntetést ró le, hanem ellenkezőleg, a hivatásnak próbál megfelelni. Aztán mivel emberből vagytok, ugyebár, egyeseknek „nem jön be”.
„A magyarkáknak”, Magyarfaluban tanító, a Kelekótyát kalauzoló és tejben, vajban fürösztő lányoknak bejött, az otthon hagyott hivatalbeli kulimunka helyett itt valami más van, a „sokkal jobb itt”-nézet az övék. Egyébként ők Csíkországbeliek. Ezért kicsit a mi „magyarkáink” es, de főleg azért, amit értünk tettek, míg ott voltunk!
Köszönjük Rita és Tünde, hogy ... minden!
De köszönet a többi falvakban minket vendégül látó kedves embereknek is, a Kelekótya örül, hogy veletek találkozhatott. Hogy egyszer, ejsze nem utolszor mi is döngölhettük a padlódeszkát az esti táncházban, Rekecsinben – s számolgattuk verejtékezve, hogy ezek most hány nyolcados ütemek is.

 

 

És aminek még örülünk:

 

Annak, ahogy pirospozsgás arccal néz fel rád, arca sem rezdül; ahogy a karonülő kisebbet szívósan ölében tartja egész koncertidő alatt; ahogy töri, mert törni akarja a magyart; ahogy együtt keressük egy-egy dal valamely kifejezésének értelmét, jelentését, és diadalmasan mutatjuk fel egymásnak; ahogy szégyenlősen társa válla mögé búvik, mikor rámosolyogsz, és ő is; ahogy a csókolom helyett legkisebbje is jó napot köszön, és így az átlátszó közhely szájából számodra friss igévé lesz; ahogy pajtásának fején végig üti a taktust, és mindkettőjüknek ez így jó; és ahogy másnap – talán harmadnap is – fújják: Jön a tigris, és révülnek: Csiribiri, csiribiri, zabszalma.

 

Elcsángáltunk, bizony messze jártunk ...

 

Oláh József

 

 

A Kelekótya Együttes Csángóföldön

Kelekótya Diószénben

Kelekótyás hétvége Csík faluban

 

2010. május

<<<


Previous page: CD-kiadás
Next page: Szociális