Anyanyelvi tábor csángó gyerekeknek a moldvai Lábnyikban

A debreceni Boldog Terézia Katolikus Egyetemi Feminien Studies Szakkollégium és a Jablonczay Lenke Ifjúsági Egyesület közös projektje

A programot a NCA támogatta.

Augusztus 7-e reggel fél kilenc, indulásra kész az önkéntes csapat. Mind a heten beszálltunk a nyolc személyes kisbuszba. Petra nővér vezette az önkéntes csapatot. Szó szerint tette, mert azt a több, mint 2x1000 km-t végig ő vezette ember feletti képességekkel. Az első esti szállásunkat is ő szervezte útközben, persze nem vezetés közben.

Utunk első estéjén Libánban szálltunk meg, hogy másnap reggel innen folytassuk utunkat Moldva felé. Erdélyen átvezető utunk során megcsodálhattuk a természet remekműveit, ezek közé sorolhatjuk például a Libán-hágót, Békás-szorost, Gyilkos-tavat. A Békás-szorosnál láthattunk hegymászókat is: láthattunk, azért ez kissé erős kijelentés, mert nagyjából hangya méretűek voltak. Ezek után elmondhatjuk, hogy utunk sem volt unalmas Lábnyikig.
Ne de mikor megérkeztünk Lábnyikba akkor kezdődött önkéntességünk netovábbja…
Nagy szeretettel fogadtak minket a lábnyiki Magyarok házának oszlopos lakói, köztünk jelenlegi és régi tanárok: Ferencz Éva, oktatási felelős, Márton Attila és Zsombori Zoltán. Megismerhettük a ház örző-védőit is Kormos és Kormoska személyében. A kutyamamával és hű társával, a kölykével is összebarátkoztunk. E két mihaszna megérkezésünkkor jó nevelt kutya volt… távozásunkkor ezt már nem mondhattuk el róluk.
A gyermekek 25-30-an érkeztek mindennap: ha azt mondtuk nekik, kettőre gyertek, már délben kopogtattak…

Hétfő délelőtt „csapatépítő” sorversennyel kezdtük meg a hetet. Négy csapatot alkottunk, majd az udvar domboldalán e négy csapat oszlopokban állt fel. Kijelölt pályán kellett kivitelezniük különböző feladatokat, amelyek egyre nehezebbé váltak. Futással, szökdeléssel kezdődött, majd indiánszökdeléssel és pókjárással folytatódott a sorjáték. Az indiánszökdelést mindenki másképpen értelmezte, voltak settenkedő indiánok, sebesült indiánok, kommandós indiánok, de végül mindenki célba ért, igaz valaki lassabban, valaki gyorsabban attól függően, hogy ki milyen haladási stílust választott. Majd minden célba érkezett kis indiánunk kapott állatkás matricát, hogy a lassabbak se keseredjenek el.
A pókjárásnál mindenki nagyon fürge volt, nem is tudtak mást tenni, hisz a szárasság miatt a fű olyan volt mintha sündisznókon tenyereltek volna, de mindenki hősiesen tűrte a kiképzést, nekünk se volt célunk gladiátorokat képezni.
A fenti feladatok után következtek a páros gyakorlatok. Minden csapat kapott egy gumilabdát, amit a váltások közben kellett átadni a sorban következő párosnak. A labdát vinniük kellett a homlokuk között majd a mellkasuk között is, de a gyerekek próbáltak kézzel-lábbal is a labdájuk segítségére lenni.
A meleg hatására indiánjaink hamar megszomjaztak, ezért megszakítottuk a játékot és műanyag flakonokban vizet hoztunk, melyek hipp-hopp el is fogytak. Miután mindenki oltotta szomját, folytattuk a foglalkozást kézműveskedéssel. Asztalokhoz ültünk és mindenki választhatott a különböző kifestőkből, és eldönthették, ki mivel szeretne dolgozni. Ahogyan én is tettem volna, a legtöbben a több színből álló vízfestéket választották. A lányok többsége pillangós kifestő mellett döntött, melyeket oly gyönyörű színkombinációkkal festettek ki, hogy a lábnyiki pillangók is irigységgel szemlélhették a napon száradó remekműveket. Így telt az első napunk.
A hét folyamán még nemezeltünk; papírhernyót, tájképet, fiú és lányka babát készítettünk, papír tulipánt díszítettünk, karkötőt csomóztunk. A karkötő-csomózással szerdán kezdtünk el foglalkozni, de csütörtökön délután már azt vettem észre, hogy a gyerekek engem és még két önkéntest körbe véve várják, hogy mindenkinek elkészüljön egy színes karkötő. A gyermekek türelme elragadó volt. Miközben készítettük a karkötőket, a leendő tulajdonos fogta a fonál végét, hogy minél feszesebb és szebb legyen. A többiek csöndben figyeltek, ha éppen egy olló kellett, a másodperc töredék része alatt már nyújtották is.
A sok kézműveskedés mellett tanultunk népdalokat, melyekhez népi játékokat is társítottunk. Nem volt könnyű: elsősorban nyelvi nehézségeink adódtak, azonban a napok teltével egyre jobban értettük egymást.
Utolsó napon, pénteken felmentünk a falu legmagasabb pontjára, ami bele tellett egy félórás sétába. A legpicuribb, aki velünk tartott e magaslati túrán, 3 éves volt. Egy percig sem adta fel, de erről gondoskodtak testvérei is, hisz mikor látták, hogy már fárad, nyakukba vették és szinte repülve értek fel vele a magas dombtetőre. Nekünk, négyünknek sem volt üres a keze, mert szinte láncot alkotva haladtunk fel a kaptatón.
Felérve letelepedtünk, és körülnézve, látva a falut, a Szeret folyót és a többi szemet gyönyörködtető természeti csodát, kissé bánkódva és csalódottan jelentettük ki, hogy kár volt csak az utolsó előtti napon feljönni erre a fantasztikus helyre. Persze hamar vigasztalódtunk, mert eszünkbe villantak az elmúlt napokban átélt felejthetetlen élmények.
A családlátogatások, a tehenek esti hazatérése, reggeli meglepetés, hogy ló legelget az udvaron, a libák önálló hazatérése, a bolt-kocsma kombináció, a helyi bor, a nyári konyhák, a halva, a templom, a kőleves, a könyvváros, a falubéliek barátságossága, a tanár bácsik tanácsai, segítsége, kedvessége, gyerekek segítő készsége, bátorsága. Elragadott minket a gyermekek testvéri szeretete, kitartásuk, életerejük.
Felejthetetlen volt számunkra ez az egy hét ebben a kedves kis faluban.

Gálffy Eszter, Kovács Csilla, Lemák Mariann, Dudás Nóra

2011.09.28.

<<<


Previous page: IV. Kalibáskői Olvasótábor
Next page: Ismét Csángóföldön járt az Arrabona