Keresztülőként moldvai csángó magyaroknál

Előzmények

Egyesületünk a kezdetek óta felkarolta a csángó magyar gyerekek magyar nyelvű taníttatását. A Lábnyiki iskola építése idején és a házszentelésen megélt személyes találkozás még jobban elmélyítette kötődésünket hozzájuk. Így csatlakoztunk a „Legyen Ön is keresztapa keresztanya” - gyerekek magyar nyelvű tanítását segítő - kezdeményezéshez. Ennek lényege, hogy a taníttatási költségeit a keresztszülők fedezik és levelezésen keresztül tartják a kapcsolatot keresztgyerekükkel. A Lábnyiki Gyerekek Házának felszentelésén Orbán Attila tanár javaslatára fogadtuk keresztgyerekünknek Radovai Lucsikát. Apró termetű, bozontos hajú, szép arcú, a tanító bácsi szerint okos kislány, igen sanyarú körülmények között él, viszont lelkesen jár a délutáni magyar órákra. Egyesületünkből mindig más tag írt neki levelet, mindig hozzátéve valami apró ajándékot. Így kísértük figyelemmel életét és így telt el két év. Az utóbbi időben Lucsika hívott bennünket, hogy látogassuk meg, menjünk el a szavaló versenyre. Mire a levél megjött, már a verseny is lezajlott. Aztán boldogan írta, hogy második helyezést ért el Jankovich Ferenc: Az egyszeri-kétszeri fánk című versével. Sajnos a nagy távolság miatt csak levélben tudtunk együtt örülni a szép eredménynek. Aztán felcsillant a remény, hogy talán a nyáron találkozhatunk Magyarországon. A Lábnyiki gyerekek keresztszülei tavaly a Balatonhoz, idén a Velencei tóhoz szerveztek táborozást. Örömmel értesültünk róla, hogy Lucsikát is elengedik a szülei. Azonnal kifizettük a táborozás díját és izgatottan készültünk a találkozásra, terveztük a közös programot. Az utolsó pillanatban azonban az utazás meghiúsult.

 

Vakáció Erdélyben Lucsival.

Elkeserített bennünket, hogy nem sikerült Magyarországon találkoznunk. Még inkább elszomorodtunk, amikor a tanítótól megtudtuk, hogy Lucsika is igen búsult, egész éjjel sírt. Hogyan vigasztalhatnánk meg ezt a kislányt? Mivel kárpótolhatnánk? A Velencei tavat nem vihetjük el, de mi elmehetünk hozzá! Bende Edittel és Orbán Attilával (lábnyikban dolgozó tanárok) mindent megbeszéltünk, ők közvetítettek a szülők felé és egy augusztusi napon elindultunk Lábnyikba, hogy Lucsival együtt töltsünk néhány napot Erdélyben.
Késő délután érkeztünk a faluba, ahol azon nyomban felkerestük a családot a tanítóval együtt. Lucsi édesanyja és nővére máris zavarba hozott, amint kézcsókkal üdvözölt. Nem csak azért siettünk, hogy Lucsikát mihamarabb lássuk, hanem hogy összeszereljük és átadjuk azt a kerékpárt, amit egyesületünk egyik tagja ajánlott fel. A párom szépen rendbe hozta, csak úgy csillogott-villogott a napsütésben. Vajon tud e Lucsika kerékpározni? Talán az lesz a nyaralás, hogy megtanítjuk? Ekkor ez izgatott bennünket leginkább. Amint ott ált a bicikli a kislány méretéhez igazítva, fülig érő szájjal kapaszkodott fel és így is tette meg a próbautat. Boldog volt! Mi is. Persze mindjárt ott termett 5-6 gyerek, akik sóvárogva nézték a ragyogó arccal tekerő Lucsit. Édesanyjával megbeszéltük a másnap reggeli indulást és hogy két három nap múlva visszük haza. Reggel indulás előtt már jó fél órával,rezzenéstelen arccal az autó mellet várt bennünket. A társalgás elég döcögősen indult, egyszavas válaszokat kaptunk. - Reggeliztél? - Igen - Mit ettél? – Levest.
Lelkére kötöttük, hogy bármi van bátran szóljon, mert csak így tudunk neki segíteni és azt szeretnénk, ha jól érezné magát. Indulás előtt a „tanító néni” adott jó néhány nejlon zacskót mivel a szavalóversenyre történő utazás során is szükség volt rá. Ekkor Lucsi öntudatosan húzott ki zsebéből egy zacskót jelezve, hogy készült. Aznapra a Békás - szoros és a Gyilkos tó megismerése volt betervezve. Szorongással, várakozással indultunk útnak. Még tíz km.-t sem tettünk meg, már rosszul volt és tapintatosan megszabadult a reggelijétől. Azt hittük, hogy túl vagyunk ezzel a nehezén és most már nem lesz gond. Sajnos nem így történt. Bákóig ez még jó néhányszor megismétlődött. Ekkor már komolyan aggódtunk és látva szenvedését csak azon törtük a fejünket, hogyan segíthetnénk rajta? Magamhoz öleltem a kislányt, próbáltam ülve tartani, fejét megtámasztani. Így aludt el. Az utunkba eső első város - még román lakta rész volt- első gyógyszertáránál mutogatások segítségével úgynevezett utazási tablettát vettünk. Reménykedtünk, hogy az út további részén segít. Fellélegezve szálltunk ki az autóból mindhárman, Lucsi is vidámabban gyönyörködött a szoros látványában, élvezte a csónakázást a tavon. Az árusok és a turisták színes forgataga közepette az evést nem mertük erőltetni, próbáltunk mással kedveskedni. Lucsi első pillanattól kezdve egy rózsaszínű, kékszárnyú pegazus léggömböt csodált. (póninak nevezte) Megbeszéltük, hogy indulás előtt megvesszük. Így is történt és az átélt utazási gyötrelmek ellenére újra boldog, vidám volt. Felhívtuk a figyelmét, hogy vigyázzon a lovacskára, fogja szorosan, mert elszáll. – Hová? - kérdezte. - A Jézuskához. - vágtam rá automatikusan. Ennyiben maradtunk. Jó hangulatban ültünk be az autóba, bizakodva, hogy Gyimesfelsőlokig már nem lesz semmi probléma. Sajnos tévedtünk. Mire megérkeztünk szálláshelyünkre Lucsi teljesen kimerült, mi pedig teljesen tanácstalanok és elkeseredettek voltunk. Rossz szájízzel pakoltunk, aggódva a következő két nap miatt, fejünkben már kezdtük átszervezni a tervezett programokat. Szerencsére a befogadó család (Jucika és két kilencéves fia Szabolcs és Szilárd) nagy megértéssel, kedvesen és türelmesen közeledett Lucsihoz.
Sem enni, sem inni nem kértünk. Rövid beszélgetés után megkérdeztem Lucsit lenne –e kedve tollasozni. Szívesen kipróbálja mondta és elkezdtünk játszani. Meglepetésünkre pillanatok alatt ráérzett és élvezte az egyre hosszabb meneteket. A fiúkat is invitáltuk, de nekik nem ment olyan jól és közölték, hogy ők a fociban ügyesebbek. Az újabb meglepetés ekkor ért, mert kiderült, hogy keresztlányunk a fociban is túl tesz a fiúkon. Kipirult arccal, csillogó szemmel, önelégült mosollyal ült le közénk pihenni. Nem hittünk a szemünknek, hogy ilyen rövid idő alatt mintha kicserélték volna. Közben azonban a kiakasztott póni léggömb (így nevezte) elszabadult és már csak integetni tudtunk neki. Ez sem szegte kedvét, azonnal közölte, hogy a lovacska megy a Jézuskához, de az majd visszaküldi. Vagy talán majd Lábnyikban fogja várni?
Egy kis bíztatás után jó ízűen megvacsorázott, majd együtt mentünk fürödni. Miután tisztáztuk, hogy mindent le kell venni, hogy a csapon jön a víz. Óvatosan lépett be a fürdőkádba, de örömmel állapította meg, hogy a víz meleg! Hát még amikor a szappanozás után a zuhanyból is melegvíz folyt rá! Jólesően feküdt bele a vízbe, mondogatva: „Be jó!” „Be jó!” Megtudtam, hogy odahaza maga mosdik a kint felmelegedett vízzel, s az bizony nem ilyen kellemes! Őszintén megmondom elérzékenyültem attól, hogy ilyen apró dolognak mennyire tud örülni. Gyorsan kisurrantam a fürdőszobából és bevittem neki azt a halacska formájú mosdószivacsot, amit vittünk. Még nagyobb lett az öröme! Volt mivel játszani, vizes lehetett a haja, mert megmostuk és miután még nem akart kiszállni a kádból elmeséltem, eljátszottam az Öreg halász és nagyravágyó felesége című mesét.
A következő csoda számára a pizsama és a hajszárító volt. A pizsama azért, mert cicák voltak rajta és neki is van cicája. A hajszárító azért, mert nem kell nyirkos hajjal lefeküdnie. Hosszú haját nagyon ügyesen bontotta ki, a kihullott hajszálakat gyakorlott mozdulattal tekerte egy gombolyagba. (mint ahogy régen nagyanyám) Ezután ruhapróbát tartottunk, hiszen itthonról úgy vittük ,hogy nem tudtuk a méretét. Nagy örömünkre - egy nadrág kivételével - minden jó lett, s csak két nadrág derekából kellet egy kicsit bevenni. Lefekvésnél pillanatok alatt megtanulta a magyar esti imát, sőt a vendéglátónk is tanított egyet neki. Jó hangulatban hajtottuk álomra a fejünket.

Kiadós reggeli után elmentünk a templomba és Lucsi örült, hogy a mai napon nem autózunk. Azt mondta: - Menjünk, csak ne autóval! Délután nagy focimeccs volt a fiúk és a lányok között, aztán tollaslabda párbaj, végül biciklizés. Tele volt energiával és egyre felszabadultabb lett, látszott rajta, hogy jól érzi magát. Megmásztuk a Bagolyvárat és a meredek hegyoldalon még arra is volt energiája hogy hátulról toljon. Estefelé azt gondoltuk, itt az ideje egy kis autózásnak. Kipróbáljuk hogyan bírja az utazást, hiszen ettől függ a másnapi program. Elmentünk a Rákóczi várhoz, az ezeréves határhoz. Hál’ Istennek nem volt semmi baj. Úgy látszik hatott a gyógyszer, amit reggel kapott. Lucsi is megütközve állapította meg, hogy nem lett beteg az autóban. Nem tudom ,hogy ennek örömére e, de úgy ment föl a meredek lépcsőkön mint a nyíl, ugrálva a sziklákon mint egy gazella. Hát most azon aggódtunk, hogy épségben térjünk vissza a kirándulásból. Az esti fürdés közben. már ő mesélte az öreg halászt, magától kezdte az esti imát. Bizakodással vártuk a reggelt.
A parajdi sóbányába mentünk mindannyian, vittük szállásadóinkat is. Székelyudvarhely határában az ikrek egyike jelezte, hogy rosszul van (pedig ő is kapott gyógyszert) Lucsi értetlenül ugyanakkor megnyugvással állapította meg, hogy ő nem lett beteg. Székelyudvarhelyen - amíg ők rokonlátogatáson voltak - mi cipőt, szandált, zoknit vásároltunk Lucsinak. Kezünket fogva boldogan lépdelt közöttünk. Parajdon is nagyon jól érezte magát, a fiúkkal együtt mindent kipróbált amit csak lehetett. Úgy cikázott a csúszdák, hinták között, hogy a tekintetünkkel sem bírtuk követni. Olyan érzésünk volt, hogy szinte habzsolja az élményeket. Parajdról a haza utat végig aludta, amit a fizikai fáradtságnak tudtunk be. Azonban amint hazaértünk folytatta a játékot, nem lehetett le állítani. Már mindenki kidőlt mellőle, az ikrek, is mi is. A nevetéstől csurgott a könny a szemünkből és már azon tréfálkoztunk, hogy most azon nyomban hazavisszük, ha így folytatja. Végül „miden jó ha jó a vége” hangulatban tértünk nyugovóra.
Reggel búcsúzóul Szabolcs és Szilárd megajándékozta egy plüss cicával. Lucsit már az foglalkoztatta, hogy mikor érünk haza, vajon ott van -e a biciklije, ahol hagyta? Míg a sorompónál álltunk – mintha csak véletlen lenne – lehelet finoman megsimogatta kezünket. Kijelentette, hogy ő aludni fog. Így is volt, s csak a falu határához közeledve ébredt fel. Amint felismerte a vidéket a lehető legtermészetesebb módon közölte, hogy az ott Lábnyik és őt a Jóisten megsegélte. Imádkozott, hogy aludjon és aludt és nem volt beteg az autóban.
Otthon Krisztina, a nővére várta csak, amit nem is bántunk, mert nem szerettünk volna zavarba kerülni és a szülőket sem szerettük volna kényelmetlen helyzetben látni. Mindent illendően megköszönt, a neki adott ajándékot és Lucsi nyaralását is. Mielőtt szabadkozni kezdett volna letettük a csomagokat és az utolsó adag édességet a kezébe nyomva elköszöntünk Lucsitól Megkönnyebbülten, de ugyan akkor a lelkünkben kavargó vegyes érzelmekkel indultunk az autóhoz, miközben hallottuk, hogy Lucsi folyamatosan mesél. Indulás előtt betértünk az iskolába és röviden beszámoltunk Editnek az együtt töltött négy napról. Az ő ösztönzésére született ez a kis élménybeszámoló. Csak remélhetjük, hogy Lucsinak olyan élmény volt ez a néhány nap, mint amilyen lelki töltekezés számunkra a vele töltött idő.

 

Mit láttam, milyen is Lucsi, a keresztlányunk?
- nem vitatkozik, nem követelőzik, minden helyzetben természetesen viselkedik
- nem nyafog, türelemmel viseli a megpróbáltatásokat
- ha választhat, ha nem mindent megeszik, amit kap
- mindennek örül
- tisztelettudó nem csak a felnőttekkel, kortársaival is
Örömmel tölt el bennünket, hogy egy ilyen okos, magyarul is jól beszélő, vidám, életrevaló, szép keresztlányunk van Csángóföldön!
És a legfontosabb, amit mindannyian megtanulhatunk Lucsitól! A lehető legtermészetesebb, hogy BÍZIK ISTENBEN. IMÁDKOZIK ÉS Ő MEGSEGÉLI. Úgy legyen!

 

2009.08.30.

<<<


Previous page: Külsőrekecsinben a Berka Együttes
Next page: Berkások Lábnyikban