Csángóföldön jártunk

Az előző évekhez hasonlóan ismét útra kelt városunkból az a többé-kevésbé már megszokott tagokból álló kis csapat, akik a csángó magyarok segítését tűzte ki célul. Az út szervezése hosszú hónapokba telt, hiszen a finanszírozáshoz, az adományok összegyűjtéséhez időben el kellett kezdeni a „munkát”.
Városunk iskoláinak tanulói, a pedagógusok, a szülők és a lakosság (ám sajnos kevés vállalkozó) szívesen támogatták a gyűjtést, hiszen a jó ügy érdekében sok olyan „kincs” került elő a padlásokról, tárolókból, melyek örömet okoztak egy másik családnak, ahol nem állnak hasonló dolgok rendelkezésre.

A csángók segítése a fő indíttatás természetesen – egy olyan falu lakóinak a meglátogatása és megajándékozása, ahol az anyagi jólétet még csak hírből sem ismerik. (Szándékosan írtam a jólét elé az anyagi szót, mivel a többi – szellemi, lelki – nem ennyire nyilvánvaló egy idegen számára.) Lábnyik- első látásra a világ vége; a másodikra egy csodaszép mesebeli kis falucska Bákó megyében- a legkeletibb magyarok lakta falu Moldva közepében. A szakirodalom szerint a székelyes csángó falvak közé tartozik, mivel alapítói székelyek voltak. A falu egymáshoz nem túl közel lévő pici kis házakból áll, ahol hozzávetőlegesen 1000 ember lakik. Egyszerű, inkább távolságtartó emberek, sok-sok  mosolygós arcú, szomorkás szemű gyönyörű gyermek, akik rögtön belopják magukat a „távoli idegenek” szívébe.
A hosszú odaút fáradalmait pillanatok alatt elfelejti az, akit örömmel fogadnak, vagy ha oda érkezik, ahová vágyott. Mi már első este „megérkeztünk”, hiszen tudtuk: jó helyre mentünk, oda, ahova elfér a segítség.  Az ottani gyermekek háza kívül-belül remekül megfelel a céljának- a tanterem épülete konyhával, fürdőszobával ellátott, az ottani magyart-tanítók szobáival kiegészített épület, melynek udvarán egy nemrégen holland segítséggel elkészült és átadott 10 darab négyágyas faház álldogált ( Csángó Táborközpont), melyek a mi szálláshelyeinkké is váltak.

Az érkezésünk utáni reggelen csapatunk egyik része elkezdte az itthonról szállított fából, gerendákból készülő játszótér építését, a másik fele  disznóvágásba fogott. A 120 kg-os „alapanyag” –ot a közeli faluban vásároltuk, tulajdonosával előre egyeztetve. A jókora húsmennyiség nemcsak a mi élelmezésünket szolgálta, hanem minden nap vendégül láttuk a falu apraját-nagyját: húsleves, tepertő, oldalas, hurka-kolbász, sült szalonna, töltött káposzta, pörkölt került az asztalra igazi jó „nánási-disznótoros” receptek szerint- szakácsunk és felesége gondoskodott erről .
A szorgos munkálkodások mellett jutott idő a gyerekekkel való foglalkozásokra is, akik amellett, hogy izgatottan várták a készülő játszóterük birtokba vételét szívesen vették a kézműves foglalkozásokat is. A szövés, fonás, nemezelés rejtelmei mellett fontos célunk volt – nemcsak tanítónőként – hogy a gyerekekkel magyarul beszélgessünk, énekeljünk, hiszen ebbéli ismereteik igencsak hiányosak. Szüleik, nagyszüleik beszélnek ugyan magyarul, de a kisebbek már nem annyira- csak kevés helybéli gyerek érti és beszéli a magyar nyelvet. Átlagban azért elmondható, hogy családonként talán egy-két gyerek tud magyarul, így ők fordították testvéreiknek a lényegesebb gondolatokat. Szívesen énekeltek velünk gyermekdalokat, népdalokat az ő tájegységükről is, hiszen meglepő módon a hétköznapokban ezt kevésbé teszik. Sokan közülük kemény munkát végeznek, hajnalban kelnek- kapálnak, kaszálnak, kihajtják az állataikat a legelőre- ezek mellett kevés idő és energia jut a játékra, éneklésre. Evéssel, nassolással nemigen megy el az idejük, éhségük csillapítására a természet éléskamrájából válogatnak: a gyümölcsfák- és bokrok szorgalmas látogatói ezek a gyerekek, zsebük is teletömik ezekkel a finomságokkal, így mindig van mit csipegetni, ha megéheznek. Megmutatták nekünk a lakóhelyüket, felvittek bennünket a Giligor tetejére (a legmagasabb domb Lábnyikban), ahonnan festői kilátás nyílt a környező hegyekre, dombokra.

Hazautazásunkat megelőző napon ellátogattunk Magyarfaluba, ahol két évvel ezelőtt teljesített csapatunk egy része hasonló küldetést. Vendéglátónk Pogár László volt, aki a Moldvai Csángó Magyar Szövetség elnöke minden nap ellátogatott hozzánk, így szívesen mutatta be nekünk családját és az ő otthonát, gazdálkodását. Meglátogattuk ottani barátainkat, valamint egy közös „patronáltunkat”, akinek évről évre viszünk ajándékot.
Erről szólt a mi 5 napunk. Sokat beszélgettünk, énekeltünk, táncoltunk velük az egyéb programokon – munkálkodásokon kívül is. Ottlétünket segítette Solomon Mária (és családja), aki a Csángó Magyar Szövetség munkatársa, és életének legtöbb részét a csángó gyerekek „ügye” tölti ki.

Sok játékot és ruhaneműt ajándékoztunk Lábnyik lakóinak, valamint könyveket, újságokat, melyeket a Gyermekek-házában hagytunk, hogy azokhoz minden magyarul tanuló falulakó hozzáférhessen. Az otthagyott játszótér megtöltötte a Gyermekek házának udvarát.
Szeretetet vittünk, melyből nekünk is jutott. A szívünkben nem lesznek elfeledve, örökké ottmaradnak.
Köszönet a helyi támogatóinknak: Gacsályi Gábor lelkipásztor, Szerszámbirodalom, Színvonal, Prónay Sándor, Harsányi Orsolya,Nánás Pro Cultura Nonprofit Kft, Szabó János, Kelet-Fa Kft., Start Munkaprogram Mezőgazdasági Kertészet, Pálfi László, valamint a csapatunk elkötelezett, lelkes tagjai.

Fekete Andrea

<<<


Previous page: Ezüstmise Lujzikalagorban
Next page: mcsmsz_kuldottgyules2014