Életfonalak és karkötők

A csuklómat színes fonalakból összefont karkötők ölelik át. Az egyiket Petronella készítette, és minden egyes Lujzikalagorban töltött nap leellenőrizte, hogy hordom-e még. Azóta sem vettem le…
Régi vágyam teljesült ezzel a moldvai úttal, hiszen már nagyon régen elhatároztam, hogy rövidebb-hosszabb időt kint töltök a csángó gyerekek között. Azonban a tényleges testi-lelki megérkezésig zsákutcák sokasága tornyosult elém, míg idén nyáron végre a Gondviselés zöld utat engedett az óhajomnak. Nagy lelkesedéssel, és elszántsággal indultunk el, tele ötletekkel és tervekkel. Mielőtt megérkeztünk volna Lujzikalagorba, azt az utasítást kaptuk, hogy addig haladjunk a falu főutcáján, amíg meg nem látjuk az „Isten hozott!” táblát a kapun. A templom közelében egy régi ház zöld kerítésén kiviláglott a felirat. Piros betűi köré a délutáni nap meleg sugarai kontúrt húztak. Ez, a falu központjában lévő ház egy röpke hétre az otthonunkká vált.
A napjainkba szépen beilleszkedtek a különböző feladatok. Örömmel osztoztunk a ház és a gyerekek körüli dolgok megoldásában, a vízhordástól a másnapi programok előkészítésén át, a háztartási munkán keresztül, a programok megvalósításáig. Esténként a ház előtt ülve ’tanácsoltunk’, így búcsúztattuk a napot. A csillagok is olyan büszkén világoltak a csángó ég felett, mintha azt akarták volna, hogy mi is tisztábban lássuk egymás és a csángók lelkét a fényben. Minden dolognak rendelt ideje és helye volt azon a héten.
 

    Délelőtt 9-től 13-ig, 13.30-ig tartottuk a foglalkozásokat a gyerekeknek. Igyekeztünk változatos, érdekes játékokkal és kézműves tevékenységekkel lekötni a figyelmüket. Különböző témákra bontottuk a napokat, és ezek mentén állítottuk össze a játékokat, mondókákat, és- a délelőtt utolsó felében- a tanteremben készített rajzok, festmények elkészítését. A család, ételek, növények, állatok, színek, számok világának már tanult magyar kifejezéseinek, szavainak ismétlését, és bővítését tűztük ki célul. Nem mondhatom, hogy nem fáradtunk el, mert az nem lenne igaz. Azonban bőven kárpótolt minket a rengeteg ölelés, mosoly, kedvesség, és szeretet, amit kaptunk. Öröm volt a szemtükrükben „elmerülni”, betekinteni a mindennapjaikba. A gyerekekben rengeteg erő, lendület, szeretetéhség lapul, arra várván, hogy kiáradhasson. Az énekek, játékok elsajátításában is társaink voltak, sőt a kézműves foglalkozásokon a fiúk is nagy lelkesedéssel, és buzgón vettek részt. Ahogyan teltek a napok, egyre jobban „megmutatta” magát a falu, egyre inkább beleláttunk a gyerekek életébe. Említettem, hogy sok tervvel készültünk a nyári táborra, azonban megérkezésünket követően újratervezésre kényszerültünk. Meglepődve tapasztaltuk, hallottuk, hogy Lujzikalagorban a gyerekek többsége annak ellenére, hogy többnyire érti a nyelvet, nem beszéli a magyart. Amit tudnak, többnyire a magyar nyelvű oktatási programnak köszönhetik. A szülők sok esetben magyarul beszélnek egymással, de a gyerekekkel románul. Egyszer, egy Károli Gáspárról szóló monodrámában hallottam a következő gondolatot, mely azóta is élénken él bennem. Nagyjából így hangzottak Károli szavai: „Ajkaimról először magyar nyelven tört fel az ima, s álmodni is csak magyarul tudok.”Az ima hatalma, az álmok ereje meghatározza az életünket, célt ad a bizonytalan jövőre. A csángómagyaroknak vissza kell adni a reményt az álmaikhoz, hogy magyar anyanyelven is van, és kell, hogy legyen jövőjük a Kárpátokon túl. A kint tevékenykedő magyar tanároknak ebben óriási szerepük van. Nagy feladatra vállalkoztak, azonban fáradozásuk nem hiábavaló. Mindenki megtapasztalhatja, aki eltölt egy pár napot bármelyik csángó faluban, ahol magyar oktatás folyik. Érdemes elmenni, és megélni, milyen fájdalmasan szép élet az övék.

  Petres Laci Lujzikalagorban szabad teret engedett nekünk, ugyanakkor nem hagyott egyedül minket a kétségeinkkel. Támpontokat kaptunk tőle, melyek biztonságot nyújtottak. Lelkesedése, és gondoskodása segítette munkánkat, amiért hálával tartozunk. De, ami még ennél is fontosabb, hogy nem akarta a valóságot elfedni, így nem egy romantikus-regényes, távoli „csángókép” jelent meg előttünk, hanem az élet maga. Minden szépségével, és bánatával, sikerével és kudarcával.

 Vannak utak, amelyek nem érnek véget a hazaérkezéssel… Sok érzés útjára indult, és azóta is kering bennem. A karkötők a csuklómon emlékeztetnek, hogy vannak, akiknek nehéz magyarul álmodni, akiknek minden egyes nap új küzdelmek színtere. A karkötőm szálai összefonódnak, ahogyan egy röpke időre én/mi is becsatlakoztunk a gyerekek életébe. Az anyanyelvükre tanítottuk őket, de ők többet tettek értünk… Egymás szemtükrébe tekintve új megvilágításba kerültek, átértékelődtek a dolgok. A karkötőm végei össze vannak kötve, egymásba érnek, így alkotnak kört. Bízom benne, hogy az én életfonalam is összekapaszkodik még a csángókéval, mielőtt végleg bezárul a kör…
Szeretettel: Lenk Gyopárka


<<<


Previous page: Impressziók
Next page: Egyezseg