A lábnyiki Gyerekek Háza látta vendégül a pokolpataki gyerekeket

Múlt héten pénteken indultunk el a közel 8 órás útra Bákó megye felé Rezső ösztönzésére. Ugyanis nyolc pokolpataki csángó gyermeket részesített jutalomtáborban, s a hétvégi programok lebonyolításában segíteni kellett a tanító bácsinak.
Így találtunk ürügyet is az útra, hiszen Csángóföld látogatása már régen a tervek között szerepelt. Péntek éjfél után sikerült megtalálni Lábnyikot: ebben benne volt egy hosszas kocsikázás rossz irányba, egy járhatatlan, szerpentines földút, és egy kíváncsi román ember, aki elcsevegett velünk, de segíteni nem tudott... Lábnyik a legkeletibb „székely falu”, amit a madéfalvi veszedelem után Moldvában új hazát kereső székelyek alapítottak. Két utcája van a falunak: Gyergyó utca és Csík utca.
Rezső és Juhász Péter, a lábnyiki tanító fogadott minket a Magyar Házban. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége építtette a házat, ami lehetőséget nyújt az iskolán kívüli magyar oktatásra, és jó helyszín a nyári táborok lebonyolítására is. Ágyak, tusoló, konyha, fürdő, nagy tér, játékok, könyvek: mindennel fel van szerelve, ami a tanításhoz és táboroztatáshoz szükséges.
 Szombat reggelre ide érkezett meg nyolc 10-12 éves gyerek. Rezső csakis magyarul beszél velük, akkor is, ha nem minden szavát értik. Ha valaki nem ért valamit, egyik társa gyorsan lefordítja neki. Kinn a szabadban játszottunk velük különböző, inkább „beszélgetős” játékokat. Rezső jó munkát végzett: jól ejtik a magyar szavakat. Persze a szégyenlősebbek inkább nem beszélnek, nehogy rosszul ejtsék a magyar szót, de azért megértik a beszédet. Szerintem ha így folytatják, 2-3 év múlva sokkal jobb lesz a helyzet (ezekre a gyerekekre értem). Délután, ebéd után társasjátékok következtek, majd egy kis túra a közeli dombtetőre. Este szalonnasütés volt a program.
Juhász Péterrel és Eszterrel beszélgetve az ottani helyzetről megtudtuk, hogy a faluban az idősebbek tudnak magyarul, de sajnos a fiatalokat nem tanítják meg, a családban románul beszélnek. Rengeteg manelet(!!!)/ hallgatnak, és státusszimbólum a tévé. Tehát azt a családot tartják többre, akinek több tévéje van. Most van sajnos az az időszak Csángóföldön, amikor a kultúra kezd elértéktelenedni, ugyanis a régi szőtteseket és hímzett ruhákat már nem tartják olyan értékesnek, mint régen.
Így telt el a hétvégénk Lábnyikban. Két nap nagyon kevés arra, hogy belátást nyerj az ottani emberek életébe, de megvolt az eredménye: láttuk, tudjuk, hogy mi a helyzet, mik a problémák, min kell segíteni, és amint lehetőség nyílik, visszamennénk újra.

Szép napot, Tünde Kolozsvárról

2012.09.08.

<<<


Previous page: Szórványkisebbségek Tábora
Next page: Karácsonyi angyaljárás